A bábos

Már régóta megvolt ez a baba.

Gyönyörű porcelán baba. Tudod, olyan, mint a legtöbb porcelán baba. Hasonlítottam rá. Hullámos, hosszú szőke hajfürtök. Fekete szemek. Szép rózsaszín és vörös színű ruhát viselt, jellegzetes csipkés hajlekötővel. Kiskoromban kaptam ezt a babát az édesanyámtól. Akkoriban mindig is csinosnak találtam – tökéletesnek. Nagymamámnak közel ötven ilyesmi babája volt. Mindegyik bájos, tökéletes porcelán baba. De ez különleges volt, szőke, vörös ruhában, soha nem fogom elfelejteni.

Mert az a sírba vinne.

Egy kis ideje már egyedül élek. Most kezdtem a főiskolát, látva az egész életemet, ahogy előttem hever s minden, amit tennem kellett, csak annyi volt, hogy mentem és kiválasztottam, amit szerettem volna. Ilyen egyszerű. Érdekelt a pszichológia - egy tantárgy, amit tiszteltem és három évig élveztem. Látva, ahogy édesanyám egy ápoló nő volt s édesapám egy gyógyász, ez egy nyilvánvaló választás volt számomra. De elköltözni messzire a barátaimtól és a családomtól, nem volt olyan könnyű mint, ahogy én azt hittem.

Természetesen a szobatársam rendes volt, de talán nem annyira beszédes, mint ahogy azt reméltem. Nem az a fajta ember voltam, aki csendben ült a szobájában és soha nem beszélt addig amíg nem kellett. Szerettem csavarogni a barátaimmal… De nem volt időm vagy senki sem volt közelben. Senki sem beszélt velem hacsak nem kértem segítséget a tanáromtól az iskolában vagy ha a szobatársam elfelejtett tejet venni. Ezért elég magányos voltam.

A házi feladat volt az egyetlen dolog, ami elvonta a figyelmemet az egyedüllétről. Még arra sem volt időm, hogy barátkozzak. Elvégre is, a barátok bugyuták. Nem volt időm, hogy elmenjek és bulizzak, hogy talán találjak valakit. Ez mondjuk lényegtelen s az apám elevenen megnyúzna, ha nem figyelnék oda az iskolai feladatokra.

Az egyetlen dolog, amit magammal hoztam, hogy eszembe juttassa a családomat az a baba volt. A kislányos játékot az íróasztalomra tettem, ami az ágyammal szemben volt, rám mosolygott, ha szükségem volt valakire, akivel beszélgessek vagy csak engem figyelt amíg aludtam. Csak én voltam és az a baba egész végig. Az a rohadt, csúnya baba.

Ahogy telt az idő, elkezdtem egyre jobban eltávolodni az emberektől amennyire csak lehetett. Az iskolai feladatokon s az oda való beiratkozás megbánásán járt az eszem. De nem volt kiút, nem tudtam haza menni, miután a szüleim fizették a tanulmányaimat és az odavaló utazást. Egyszerűen csak ott kellett maradnom és a legjobbat kihoznom belőle. Nagyon keményen próbálkoztam. De minden egyes nap elteltével, nőtt bennem a más emberek iránti gyűlölet s órákra volt szükségem, amiket egyedül töltöttem, csak a szobámban ültem, hogy megnyugodjak. Egyre nehezemre esett kimozdulnom. Mondhatom a szobatársam megvetett. De nem hibáztattam. Úgy viselkedtem, mint egy barom. Nem vettem ki a részem a mindennapos házimunkákból - felmosni a padlót, kivinni a szemetet... De nem tudtam megcsinálni. Egy feketelyuk magába szippantott.

Az egyedülléttel, paranoia is járt.

Eleinte még elfogadtam a magányosságot. De elérte azt a pontot, amikor már észrevettem a hülye viselkedésemet, emberek után nyúlva, megmondva nekik, hogy nem éreztem jól magam. Csak stresszeltem és senkinek sem volt rá ideje, hogy egy hülye egyetemistával beszélgessen. Csak az idegesség. Vagyis remélem. Bezárkóztam a szobámba és többé nem mehettem ki. Napról napra beküldtem a tanáraimnak, hogy halasszuk el az órákat. Nem számított. Nem érdeklődtek felőlem. Hétről hétre a szobámban émelyegtem. Ördögi kör, nincs kiút.

Aztán megtörtént. A szobám lett a ketrecem. Nem ettem; nem tudtam. Elértem azt a pontot, amikor a szobatársam jött és bekopogott az ajtómon, hogy megnézze minden rendben van-e. De nem nyitottam ki. Csak sikítottam válaszként, hogy menjen el. Elment.

Nem érdekelte annyira, hogy még egyszer megpróbálja. Soha többé nem kopogott az ajtómon. Csak én voltam. Én és a babám csak bámultunk.

Aztán eljött az az éjszaka..

Valójában a ma este.

Az éjszaka, amit szokásosan eltöltöttem. Egyedül. Még a lámpát sem kapcsoltam fel, amint felkeltem az ágyból, nem vettem fel a pulcsimat és a converse cipőm mint amikor kimegyek a szobámból. Friss levegőre volt szükségem, de betört az ablakom, nem tudtam kinyitni. Az éjszaka közepe volt, talán már reggel. Még mindig sötét volt kint szóval én csak azt állítottam, hogy még mindig este van, még az időt sem néztem meg. Nem érdekelt.

Egyébként, a seggemben éreztem a fájdalmat, hogy kijöjjek a szobámból és ne ébresszem fel a hülye szobatársamat. Minden amire szükségem volt, csak annyi, hogy kimenjek egy percre vagy kettőre és szívjak egy kis friss levegőt, vagy talán kimenjek cigit venni. Megfogadtam, hogy nem dohányzok, ez volt az egyetlen dolog, amit csináltam. Dohányzás. Csak későn éjszaka kiosontam és szereztem cigit. Tudtam, hogy rossz ötlet. De ez volt az egyetlen dolog, ami ébren és biztonságban tartott.

De azon a szokásos estén, történt valami furcsa. Valaki kinyitotta a kaput az utcában. Azelőtt nem történt meg s azt hittem, hogy a tulajnak nehezére esik mindennap bezárni. Nem aggódtam. Csak kivettem a zsebemből a kis piros dobozt és elkezdtem cigizni. Az volt a jó az éjszakában, hogy senki sem volt ott, hogy idegesítsen a hülye hangjával. Békesség honolt, talán néha egy autó elment előttem. De csak ennyi, semmi több. Csendes volt.

Néhány perc elteltével, miután szívtam egy kis hideget a meleg bőrömön és egy kis füstöt a tüdőmbe, elhatároztam, hogy visszamegyek s megpróbálom nézni a tévét. Semmi nem érdekelt este, de mindig érdemes próbálkozni.

Visszasétáltam az épülethez és leráztam magamról a vizet, készen álltam, hogy visszaosonjak a szobámba. De, ahogy megérkeztem a lépcsőhöz, valami volt az útban. Vagy inkább valaki. Valaki ott állt a lépcsőnél.

Beismerem, valamiért megijesztett, de egy másodperccel később, visszamentem egy “Leszarom” mondattal és megpróbáltam felmenni a lépcsőn anélkül, hogy ránéznék az emberre. Először azt hittem, ő a szoba társam, de az ember árnyéka túl… férfias volt. Túl nagy ahhoz, hogy ő lenne a vékony szobatársam, akit ismerek. Próbáltam elmenni a furcsa idegen mellett és finoman ellökni a könyökömmel. De nem mozdult, nem beszélt. Csak ott ácsorgott. Kirázott tőle a hideg. Túl ijesztő volt a helyzet. De természetesen, más tanulók is tartózkodtak az épületben, csak vártam, hogy szarrá ijesszen egy másik, szegény első éves diákot. De nem én voltam, az akit megtréfáltak.

Nem álltam meg, amíg meg nem hallottam valamit. Olyan hang volt, ami eltereli a figyelmedet…zavaró. Ijesztő. Idegesítő. Nem tudtam tovább menni, lefagytam és próbáltam megfordulni, hogy szembe nézzek vele.

Először egy recsegő hangot hallottam - a hang ami engem bámult. Utána zokogást hallottam. Egy fiatal férfi zokogó hangja. De nem ember volt. Ja, talán egy kicsit. De a hangja magas volt; mintha összetörték egy rossz, statikus tévé képernyőjét. Csak pár lépésnyire voltam a férfitól, aki az árnyékban ácsorgott. Megakartam törni a csendet - De nem tudtam. Lefagytam, a lábaim a lépcsőbe gyökereztek.

Próbáltam megszólalni, de ő beszélt először. Most már tisztán láttam, a sötétségben eltöltött időtől jobban láttam. Valamiféle fekete kabát volt rajta. Mindene fekete volt. Egy varrott sapka, huzalok lógta ki egy lyukból a hátán. Szintén feketék. A haja tépett volt, de hosszú; mintha nem tudná már egy ideje levágni…Vagy megmosni.

A megjelenése beleégett az elmémbe, de a hangja tőr volt a fülemnek. Amikor beszélt, olyan hangot adott ki, mint egy statikus hang, egy törött rádió. De csak szavakban beszélt. Próbált megnyugtatni. De túl rémült voltam, ahhoz, hogy megtudjak egy kicsit nyugodni.

"Egyedül vagy itt, ugye?"

Nagyot nyeltem. A gondolat, hogy valaki egész végig kémkedett utánam úgy árasztotta el a fejem, mint a kényszeres hányinger, undorodtam a férfitól és a hangjától. Megráztam a fejem. Semmi válasz. Nem tudtam neki felelni, pedig kellett volna.Talán az egész helyzet jobbra fordult volna.Talán nem lennék így itt, féltve az életemet. De mégis itt voltam. És ezt ő is tudta. De amikor nem kaptam meg tőlem a választ amire számított felém fordult. A megjelenése volt az egyik legijesztőbb és leglélegzetelállítóbb dolog, amit valaha láttam. Nem voltak sebei, vagy bármiféle sérülései, amik miatt feszélyezve érezhettem volna magam. De a szemei. És a szája. Volt valami furcsa fény. Egy arany, narancsos fény. Betöltötte mindkét szemgolyóját és a száját, a fogai átsejlettek az erős, sárga fényben. Ragyogott a sötétben és ránk vetette a fényét. A lépcsőkre, a padlóra...És rám. Láttam a vigyorát a szürke arcán.

És akkor eszméltem rá.

Nem volt ember. Nekem pedig el kellett menekülnöm előle.

Átszakítottam a láthatatlan köteléket és felrohantam a lépcsőn, gyorsan, miközben a lógó cipőfűzőim a parkettet csapkodták. Meggondolás nélkül a szobámba menekültem. Remélve, hogy a szobatársam, akit immáron hetek óta figyelmen kívül hagytam meghall. És hívja a rendőrséget.

Becsaptam magam mögött az ajtót és kulcsra zártam, a remegő lábaimon átbotladoztam a szobán az asztalhoz, leverve az értékes családi babámat. A porcelán millió darabra hullott, nekem pedig ijedtemben elállt a lélegzetem. Megpróbáltam összeszedni magam és a gondolataimat. Semmi zajt nem hallottam mióta bevágtam az ajtót. Se szobatárs, se furcsa világító ember a lépcsőfordulóban. Csak én és a törött babám a földön. Megpróbáltam sikoltani, vagy sírni, valahogy segítségért kiáltani. Nem volt igazi. Megőrültem. Ez történt velem, miután annyi hónapot töltöttem magányosan. A földön feküdtem, összetörve, darabokban. Nem tudtam, hogy miben higgyek. Nem aludtam. Ültem a földön előre-hátra ringatózva. A korábbi cigaretta tűként szúrta a torkomat. Szomjas voltam, de nem tudtam rávenni magam arra, hogy kimenjek a konyhába és igyak valamit. Talán ő is ott volt. Arra várva, hogy előjöjjek. De nem mozdultam a helyemről. Soha nem tettem. De egy óra teljes csönd után kicsit lecsillapodtam felálltam, hogy teljes mértékben megnyugtassam magam. Még mindig úgy éreztem, mintha figyelnének. Túl jól ismertem ezt az érzést. A paranoia és az egyedüllét ehhez vezetett. Idegösszeroppanáshoz. És ekkor eszembejutott, hogy eltört a baba. Egyből elkezdtem összeszedegetni. Ez volt az egyetlen dolog amire koncentrálni tudtam. A legjobb barátom. A baba. Sikerült találnom egy tűt, cérnát és egy kevés ragasztót, hogy a baba újra olyan legyen, mint régen. De nem volt egyszerű. Nem számított mennyire próbálkoztam a baba mindig szétesett. Végtelennek tűnő próbálkozások sora volt. Újra és újra megpróbáltam. De mindig darabokra hullott.

Túl fáradt voltam a pánikolástól és a baba megjavítására való kísérletektől. Egyszerűen csak elaludtam az ágyamon. Összegömbölyödtem és a fejemre húztam a paplant, valahogy elképzelve azt, hogy a szörnyek az ágyam alatt nem érhetnek el. Semmi mást nem akartam, csak aludni.

Nem tudtam, hogy vissza fog jönni.

De ez már más volt. Üdvözöltem. Túl fáradt voltam a folytonos meneküléstől, és inkább meghaltam volna álmomban, minthogy újra egyedül nézzek szembe egy nappal. Most, hogy a barátom törött volt mit kellett volna tennem? Várakozás keltő volt, ahogy most megközelített. Olyan volt, mintha álmodtam volna, de tudtam irányítani a testem. Mint egy tudatos álom. Nem mertem belekezdeni egy újabb napba. Ma este vége lesz. Pont ettől féltem. De nem érdekelt, nem zavart. Csak el akartam aludni és soha többet fel nem ébredni, hogy elkerüljem a magányt. Visszajött hozzám. Ahogy a kezeivel felsegített az ágyról az elméjét enyém köré csavarta, miközben látni próbáltam. De az egyetlen dolog, amit láttam az ő keze ahogy az enyémet szorította. Hirtelen volt ott valami, amiben nem voltam biztos, hogy érzek. Mintha lebegtünk volna.

Mintha egy baba lettem volna felvágta a csuklóimat. De nem keresztbe, hanem inkább a karom közepétől lefelé. Valamiért benyúlt. Izmokért. Valamiért amit kihúzhat és beleakaszkodhat. A legrosszabb az volt, hogy hagytam, hogy megtegye. A gyötrődésem túl sok volt ahhoz, hogy megbirkózzak vele. És amikor a hosszú izmok már kifelé lógtak a csuklómon elkezdte rángatni őket. Mintha irányítani akarta volna a testemet és a karomat, ahogy az idegrendszerem és a csontvázam reagált. Tudta hogy működök. És nem volt semmi fájdalom.Semmi fájdalom, ami elöntötte a szívemet, vagy a testemet, csak az elmém újabb darabja merült nyugalomba. Csodálatos érzés volt. Mintha semmi más nem számított volna. Ahogy tovább vagdosott elkezdett énekelni.

"Bábjátékos a nevem,

Ujjaim vékonyak, könnyek borítják kezem

Babákat vezetek

Az érzelmeimmel"

Most már jobban megértettem őt. Az ember, akit tiszta szívemből utáltam véget vet a szenvedésemnek. Vagy talán ő volt az, aki miatt elkezdtem így gondolkodni? Miatta tettem azokat a dolgokat magammal? Az egész csak a fejemben történt - vagy ez volt a valóság?

"Bábjátékos a nevem

Nincs barátom, mint neked

Senki nem látja a barátság értékét

De végül a barátaim lesznek

Az érzelmeimmel."

Csak egy percbe tellett, hogy elveszítsek mindent, amit én irányítottam. Az idegrendszerem szétmorzsolódott ennek az embernek a kezei alatt - ennek a DOLOGNAK a kezei alatt, aki minden egyes csontomat eltörte. Éreztem, ahogy a bordáimat és medencémet csavarja. Az egészet azért, hogy olyanná formáljon amilyennek képzelt. Olyan volt, mintha kitépett izmok zsinórok lettek volna, mintha azzal irányította volna a végtagjaimat és a fejemet. Az egyetlen dolog, amit láttam a mosolya volt.

Szóval visszamosolyogtam.

"Bábjátékos a nevem

Testem sötét és aranyra éhezek

Senki sincs egyedül velem

Az érzelmeimmel.

Neked is a barátomnak kéne lenned."

Az utolsó dolog, amit éreztem a keze volt, ahogy a nyakamra szorul. Aztán csatt. Először féltem, hogy így talál rám a halál. Soha nem gondoltam rá így. Nemet mondtam volna, elutasítottam volna, ha lett volna lehetőségem egyedül dönteni. De nem volt.

Igent mondtam.

Törött nyakkal a halál csak fél pillanatra volt. Aztán nem volt már semmi, csak egy aranyfényű vigyor, és egy a kezei melegsége a nyakamon. Másnap korán reggel a szobatársam holtan talált. Öngyilkos lettem, felakasztottam magam a ventilátorra. Mellettem ott feküdt a baba. A törött porcelán baba a vörös ruhában, a bájos szőke hajjal. Talán most azon gondolkozol, hogy írom ezt, vagy, hogy miért kerestelek meg. Szükségesnek találtam, hogy leírjam a történetem, mielőtt túllépek az egészen. Ez az örökségem, ennyit hagyok hátra a világnak.

Nem állhattam többé a magányt. Nem tudtam egyedül megküzdeni a problémáimmal. Sokáig tartott. Túl sokáig.

Kedves Anyu és Apu!

Sajnálom.